A Balaton nem díszlet, hanem élő rendszer

Ködös őszi délelőtt érkezünk a tihanyi Balatoni Limnológiai Kutatóintézetbe, ahol a folyosókon ma is ismerősként köszöntik Padisák Juditot: itt öntötte be első algamintáját a mikroszkóp számlálókamrájába, férje a mai napig itt dolgozik, gyermekeik is itt nőttek fel. Bár ma már ritkábban jár be, úgy fogalmaz: amikor belép az épületbe, mindenki nagyon kedvesen fogadja. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjaként, a Természettudományi Központ Limnológiai Kutatócsoportjának egyetemi tanáraként ezúttal többek között a Balaton világáról, a fitoplanktonról és a tó jövőjét meghatározó emberi beavatkozásokról is beszélgettünk.
Padisák Judit porté

A Balatoni Limnológiai Intézet nem­csak kutatási terep, hanem élet­tér is volt. Milyen most a kapcsolat?

Úgy érzem magam itt, mintha otthon len­nék. Dolgoztam az intézetben, a férjem most is itt dolgozik. Itt laktunk szemben, itt nőt­tek fel a gyerekek, itt jártak óvodába, isko­lába, orvoshoz, patikába és barátokhoz. Ma már nagyon ritkán jövök, de ha erre járok, mindig mindenki nagyon kedvesen fogad.

Ha választania kellene: egy irodá­ban, laborban szeret tevékenyked­ni, vagy kint a vízparton, természetben?

Sétálni a parton, a víz mellett – azt nagyon szeretem. Szeretek vízen lenni, vízen dol­gozni is. Például elmentem a Tiszára is egy televíziós stáb motorcsónakjával, hogy a né­zőknek elmagyarázzam, mit látunk, például hogy miért olyan a víz színe, amilyen éppen. A mindennapjaim ma már nem terepmun­kával telnek. Laboratóriumban nagyon rég­óta nem dolgozom, inkább számítógép mel­lett ülök, cikket írok, oktatok, adminisztrálok.

Gyerekkorában volt valami nagyon erős él­mény, ami afelé terelte, hogy ezzel a terület­tel foglalkozzon? Vagy inkább „a sors hozta”?

Gyerekkoromban nem nagyon gondolkod­tam azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Ami viszont nagyon erősen megvan az emlékeim­ben: nem lehetett behúzni a kertből. A nagy­mamámnál az állatok között, a veteményes­ben, bogyókat szedve, a növények között voltam állandóan. Egyszerűen ott éreztem jól magam. Azt, hogy az ember végül pontosan melyik szakterületet választja, nagyrészt a vé­letlenek és a szerencse alakítja, például, hogy milyen tanárokat kap. Nekem középiskolában kiváló tanáraim voltak. Magyar–angol tagozat­ra jártam, tehát nem természettudományos vonalon indultam, de ez a biológia és a ter­mészet iránti érdeklődés végig megmaradt.

Hogyan magyarázná el egy laikusnak, mi az a fitoplankton, és miért ennyire fontos az egészségünk, és az ökoszisztémák szem­pontjából?

A fitoplankton azoknak a parányi, többnyire szabad szemmel nem látható növényi élő­lényeknek a gyűjtőneve, amelyek a vízben lebegnek, ott fotoszintetizálnak, tehát a víz­ben folytatják az életműködéseiket. Azért el­képesztően fontosak, mert például a légköri oxigén körülbelül a felét a fitoplankton ter­meli. Tehát ha most mind a ketten veszünk levegőt, egyikünk olyan oxigént lélegez be, amelyet ezek a pici, vízi növények állítottak elő. Sokszor a trópusi esőerdőket nevezik a Föld tüdejének. Azok is nagyon fontosak, de a tengerek és tavak fitoplanktonja legalább ilyen léptékben dolgozik a háttérben. Egyéb­ként fontos hozzátenni, hogy a fitoplankton gyűjtőnév. Egyes számban használjuk, te­hát nincs olyan, hogy „fitoplanktonok”, ha­nem fitoplankton szervezetek, ha töb­bes számban szeretnénk használni.

A tudományos pályáján mire a legbüszkébb, melyik eredményére gondol vissza a legszí­vesebben?

Ez nehéz kérdés, mert amikor az ember be­lekezd a tudományos munkába, gyakorlatilag semmit nem tud igazán mélyen arról, amit kutat. 1976-ban öntöttem be az első algamin­tát a mikroszkóp számlálókamrájába ebben az intézetben. Innen indult a történet. Az első fontos felismerésem az volt, hogy a balatoni viharoknak nagyon nagy hatása van az alga­közösség összetételére. Nekem szerencsém volt, mert naponta vettem mintát, így ponto­san látszott, mit okoz egy-egy vihar. A korábbi vizsgálatok során havonta egyszer mintáztak – így csak minden tizedik generációt látták az algák közül. Márpedig a generációs idejük nagyjából három nap. Tíz generáció alatt ren­geteg minden történhet, emberi léptékben az az egy hónap mintegy 300 évnek felel meg. Érdekelt, mi a szerepe a ritka fajoknak egy közösségen belül, ahol csak néhány faj do­mináns. Én ezt neveztem el „ökológiai me­móriának”. Ma ezt sokan a biodiverzitás biztosításának is nevezik, de a fogalmat ere­detileg én definiáltam a ’90-es évek elején, és a mai napig ezt a definíciót használják. Volt egy trópusi eredetű algafaj is, amely a Balatonban a ’80-as években, a ’90-es évek elején óriási vízvirágzásokat okozott. Olyan mértékűeket, hogy időnként be kellett volna zárni a strandokat. Akkor összegyűjtöttem a világirodalmat róla – mindenfélét: orosz, uk­rán, portugál, spanyol, francia, német cikkeket, sokszor elég nehezen beazonosítható minta­vételi helyekkel –, és ebből összeraktam az evolúciós központját és az európai terjedési útját. Megjósoltam, merre fog tovább terjedni Európában. A későbbi, molekuláris genetikai vizsgálatok ezt teljes mértékben igazolták.

„A Balatont nem úgy kell elkép­zelni, mint egy haldokló beteget, akin már csak a csodagyógyszer segíthet. Inkább úgy, mint egy szervezetet, amelyet nagyon megterhelünk, de még van tar­taléka – csak nem végtelen.”

Miért van szükségünk a nádasra?

A nádasban több szerves anyag bomlik le, mint amennyi képződik. A nyílt vízben pont fordítva: több ter­melődik, mint amennyi lebomlik. Ahhoz, hogy egy tó hosszú távon egyensúlyban maradjon, szükség van a nádasokra mint lebontó üze­mekre. Ha ezt a felületet elveszítjük, a többlet szerves anyag az üledékbe kerül, és ott kell lebomlania – példá­ul árvaszúnyog-lárvák segítségével. Aztán csodálkozunk, hogy „mennyi árvaszúnyog van már megint”. De ennek megvan az ökológiai oka.

Az emberek sokszor egyetlen okot keresnek a természeti problémák­ra: „a globális felmelegedés miatt” vagy „a turizmus miatt”.

Ez az egyik legnehezebb része a la­ikusokkal való kommunikációnak. Az emberek szeretik, ha van egy bűnös: „ez az oka, ő a hibás”. A természet­ben viszont a legtöbb jelenség több ok együttállásából jön létre. Vegyünk egy konkrét példát. A tömeges an­golnapusztulás idején kiderült, hogy az alkalmazott szúnyogirtó szerre az angolna érzékenyebb volt, mint más halak, illetve volt egy nagyon csúnya parazitás fertőzés kopoltyúférgek­kel, amelyek nyilván nem tettek jót az állatoknak. Ebben az időszakban az alacsony vízállás miatt zárva volt a Sió-csatorna zsilipje, így sok ivar­érett angolna nem tudott elindulni a Sargasso-tenger felé szaporodni, bár bennük dolgozott a szaporodási ösztön, ami óriási fiziológiai stresszt jelentett. Mindegyik tényező hoz­zájárult, de nem mindegy, milyen arányban. A Fertő tavon ugyanez a parazitafertőzés jelen volt, ott még­sem pusztultak el tömegesen az angolnák. Ezekből látszik, mennyire komplex rendszerekről beszélünk.

Jelenleg milyen ökológiai kihívások­kal kell szembenéznünk a Balaton­nál?

Amióta megépült a siófoki zsilip a 19. század közepén, azóta vannak víz­állás-adataink, és amióta 1927-ben megnyílt a tihanyi intézet, nem telt el még úgy tíz év, hogy a tó ne produkált volna valami egészen váratlant. Nem csoda, mert nagyon erősen gyötör­jük: beépítjük a partját, terheljük táp­anyaggal, intenzíven használjuk tu­risztikai célokra. A tó pedig védekezik. Minden olyan jelenség, amit mi kel­lemetlennek élünk meg – egy nagy algavirágzás, hatalmas árvaszúnyog-rajzás –, valójában a tó egészséges védekezési mechanizmusának jele. Akkor lenne ideális a Balaton ökoló­giai működése, ha a nádas a tófelület mintegy 13 százalékát borítaná. Ehhez képest most nagyjából 3 százalék kö­rül vagyunk, és annak is jelentős ré­szét „kicsipkézi” a beépítés: behúzzák a stégeket, „kitisztítják” a partszegélyt.

A laikus azt kérdezi: „meg lehet még menteni a Balatont?” Mit válaszol a tudomány?

A Balatont nem úgy kell elképzel­ni, mint egy haldokló beteget, akin már csak a csodagyógyszer segít­het. Inkább úgy, mint egy szerve­zetet, amelyet nagyon megterhe­lünk, de még van tartaléka – csak nem végtelen. Nem az a megoldás, hogy holnaptól vége minden turisz­tikai fejlesztésnek. Ez irreális. Az vi­szont nagyon is reális cél lenne, hogy a meglévő szabályokat betartsuk.

Ilyen például a partbeépítés: a köz­vetlen vízparti építkezések, mes­terséges partfalak korlátozása, ahol csak lehet. Sok helyen hagy­ni kellene, hogy a hullámok ter­mészetesen kifussanak a partra. De beszélhetünk a horgászatról is. A Balaton az egyik legfontosabb re­kreációs hely, évente rengeteg hor­gászjegyet adnak ki. Nem mindegy, hogy mennyi és milyen etetőanyag kerül a vízbe. Régen kukoricadará­val etettek, ma sokszor feldolgozott, nem kizárólag növényi alapú ete­tőanyagok tonnáiról beszélünk. Ezt szabályozni lehetne: egy horgász egy nap mennyit és főleg mit használhat. Ott vannak még a természetközeli megoldások. Ősszel a hínár pusz­tul, a hullámzás a sekély, ter­mészetes partokra kirakja a nö­vényi törmeléket. Ez a levegőn bomlik le, nem a vízből fogyasztja el az oxigént. Ehhez viszont nem sza­bad teljesen „kimeszelni” a partot. Ezek mind olyan lépések, amelyek nem a Balatonról való lemondást je­lentik, hanem az okos használatot.

Hogyan tudja a tudomány érvénye­síteni a szempontjait a gazdasági és turisztikai érdekekkel szemben?

A tudomány feladata nem az, hogy kezelje az érdekellentéteket. Mi ész­leljük a jelenségeket, pontosan le­írjuk, megpróbáljuk megérteni az okokat, és felhívjuk rájuk a figyelmet. Az, hogy ezzel mit kezd a társadalom – hogyan ülteti át jogszabályokba, szabályozásba, tervezésbe –, az már politikai döntés. Az okok megértése azért kulcsfontosságú, mert ha nem tudjuk, mitől alakult ki egy probléma, megelőzni sem tudjuk a követke­zőt. Utólag is lehet kísérleteket vé­gezni laboratóriumban, modellezni, hogy egy-egy tényező milyen mér­tékben járult hozzá egy adott ese­ményhez. A legnehezebb mindig az, hogy elválasszuk az ember okozta hatásokat a rendszer természetes ingadozásától. A természet sosem statikus – a normális változékony­ság nagyon széles skálán mozog.

Mit mondanak a klímamodellek a Balaton jövőjéről? Ki fog száradni a tó?

Nem a mi életünkben. A modellek szerint teljes kiszáradásról nincs szó, de hosszabb távon a vízszint csökkenésére számíthatunk. Hogy ez években mérve mit jelent, azt na­gyon nehéz megmondani, mert maguk a klímamodellek is folyamatosan változnak, finomodnak. Most például mindannyian ta­pasztaltuk, hogy júniusban, amikor Medárd-nap után 40 napig esnie kellene, alig volt csapadék. A nyári záporokat hozó frontok és ciklonok gyakran északabbra vonultak. Az ilyen jelenségeket próbálják a modellek le­írni, de mindig lesz bizonytalanság. Ami biz­tos: a vízháztartás szempontjából óvatosan kell bánnunk minden olyan beavatkozással, ami a tó természetes működését gyengíti.

Mit tanácsolna egy egyetemi hallgatónak, aki ezen a területen szeretne dolgozni?

Nem szeretek általános tanácsokat adni. In­kább beszélgetek a hallgatókkal, és próbá­lom megérteni, hogy őket személy szerint mi érdekli, mihez van tehetségük, motiváci­ójuk – és mi az, amit kifejezetten nem sze­retnek. Az a fontos, hogy a hallgató képes­ségeit, gondolkodásmódját össze tudjuk-e hangolni a kutatási, oktatási lehetőségekkel.

Milyen témákon dolgozik most a csoport­juk?

Több futó témánk is van: Van egy kifejezetten Balatonos projek­tünk, amely a tóba torkolló befolyók szerepét vizsgálja – ezek fontos táp­anyagforrások, és sok folyamat itt dől el. A második egy elméletibb kutatás, a „ritka­ság” jelentőségét és különféle értelmezése­it vizsgálja kovaalgák példáján, a Duna víz­gyűjtőjének nagy területéről vett mintákkal. De vizsgáljuk azt is, hogy a hódgátak mi­ként alakítják át a patakokat, mi törté­nik a gát fölött és alatt, hogyan változik a vízfolyás és az élővilág. Ebből az első tudományos közlemény most készül.

Mik a tervei? Pihenés vagy új projektek?

Tele van a naptáram. Tegnap az Akadémián voltam, ma itt vagyok, holnap más program. Nem szoktam nagy ívű terveket megfogal­mazni. Teszem a dolgom: oktatok, kutatok.

Egy korábbi interjúban azt mondta: „amit egy ember megtehet a környezetéért, azt köteles megtenni”. Ma is így gondolja?

Nem szeretem, amikor az ember arra hasz­nálja a környezetet, hogy kívülre helyezze a felelősséget. Mintha a környezet valami tő­lünk független dolog lenne, ami majd vagy kibírja, vagy nem. Miközben tudjuk, hogy rengeteg olyan döntésünk van – egyéni­leg, helyi közösségként, intézményként, országként –, amely közvetlen hatással van a Balatonra, a saját élőhelyünkre. Amit egy ember megtehet érte, azt valóban kö­teles megtenni. Az a kérdés most, hogy tanulunk-e a múlt hibáiból, vagy megint addig luxuslakóparkosítunk nádirtással, amíg újra baj lesz – és megint csak utólag próbáljuk kitalálni, vajon mit rontottunk el.